Érdekes látni, hogy honnan és miért kerülnek be emberek egy egyetemi klinika speciális osztályára, ahol nagyjából dr. House epizódokban előforduló dolgok diagnosztizálására van mód (én is igazából ilyesmi miatt vagyok itt), de a fekvőbetegek egy része mégis triviális, megelőzhető, vagy egyenesen nem is ide való problémákkal jut az ágyhoz. Talán mert itt volt szabad ágy.

A hajléktalan, akit alkoholtól bűzösen behoznak, mert vért hányt, valahol amúgy összeszedett egy szepszist és három embernek háromfélét mond, hogy hol él, kivel él.

A roma nyugdíjas, akinek a cukor már elvitte két lábát, de a három infarktus után se akar pacemakert elfogadni és pár nap bent tartózkodás után úgy viszik haza, hogy igazából minden beavatkozást elutasít, ami kicsit javítana az életkilátásain (amik nem túl rózsásak).

Aztán volt, akit felhoztak az osztályra, de 30 percen belül halott volt. Nem is értette senki, miért hozták fel.
De azért van aki tényleg itteni kompetenciát igényel. Például a mérnökember, akin csak az inzulint állítják át és arról sztorizgatunk, hogy ki milyen óradíjjal dolgozik a piacon, ha hívják, és kikkel futottunk már össze nemzetközi repülőtereken, útban egy-egy ügyfél felé.

Ehhez képest én vagyok a csendes, nyugodt beteg. Notebook az ölben, az EESZT-n hamarabb letöltöm a beérkező egészségügyi dokumentációt, mint az orvosok. Mire jönnek beszélgetni, már kikutattam a fél internetet a talált eredményekről. Itt a klinikán jól viselik a dolgot - az orvostanhallgatókat is hozzák gyakran, beszéltetnek a tüneteimről, hogy felismerik-e (tényleg amolyan dr. House-osan) mi is lehet mögöttük.

Nagyon nincs most miért aggódni, egy endoszkópos műtét vár rám egy másik intézményben, aztán remélhetőleg gyors felépülés, lábadozás. Találtam beszámolókat gyógyultakról: azt írják minden nappal fiatalodnak vissza. Ezzel a betegséggel megtapasztalták milyen lehet majd 70-80 évesnek lenni, és a műtét után szinte napról napra érzik, hogy visszatérnek a valódi életkoruknak megfelelő állapotra.

Biztató.